Sokan kérdezik, hogyan jutottam el idáig, miért éppen a változásban és átmeneti helyzetekben lévő nőket kísérem, és miért lett a coaching a hivatásom. Amikor ezt átgondolom, nem egyetlen nagy robbanáspontot látok magam előtt, hanem sok apró, egymásra épülő réteget: hosszabb időszakokat, finom elmozdulásokat, és néha egészen váratlan felismeréseket.

​

Kétnyelvűként nőttem fel. Gyerekként ez ajándéknak tűnt: két kultúra, két világ, két otthon. Később viszont megláttam az árnyékát is. A szüleim kommunikációja utólag sokszor nehézkesnek tűnik, és bennem is kialakult egy furcsa belső logika: mintha mindig választanom kellett volna A és B között. Magyar vagy lengyel. Apa vagy Anya. Fekete vagy fehér. Mintha nem létezett volna a „mindkettő” vagy az „is-is”.

​

Mindig úgy éreztem, hogy egy kicsit kilógok. Magyarországon azért, mert mi nem a Balatonra jártunk nyaralni, hanem Lengyelországba. Lengyelországban pedig azért, mert ott sosem beszéltem tökéletesen a nyelvet. Valahogy mindig két világ között mozogtam — és talán ezért tudtam már kislányként, hogy egyszer külföldön fogok élni. Azt is tudtam, hogy a férjem nem lesz magyar. Ez a kettősség mindig ott volt bennem, és valahogy vezetett.

​

A nagyvállalatoknál találkoztam először azzal, milyen az, amikor a kommunikáció tudatos, irányított, és hogyan lehet változást menedzselni. Teljesen lenyűgözött: a stakeholder‑térkép, az üzenetek finomhangolása, a tréningek, a csapatdinamika. És ott volt a coaching is — ami valójában valami egészen másról szólt.

 

Gyanítom, hogy gyerekként nem sok mély beszélgetésben volt részem. Amikor először ültem egy igazi, jelenléttel teli coaching‑térben (Emesével, aki azóta is a coachom), az élmény szinte spirituális volt. Pedig „csak” figyelem volt, megértés és tiszta energia.

​

A coachképzésen pedig végleg összeállt bennem valami. Minden alkalom tartogatott egy vagy több aha‑pillanatot. Ott vált világossá, hogy ez az, amit csinálni szeretnék.

​

A coaching megtanított arra, hogy az élet nem fekete-fehér, és nem minden A vagy B. Hogy létezik tér a kettő között. Hogy lehet egyszerre több identitásban, több kultúrában, több szerepben otthon lenni.

​

És talán ez a legfontosabb: a mai beszélgetéseim minden egyes alkalommal feltöltenek. Olyan szeretetet érzek közben a szívemben, amit nem lehet mérni. Ez az érzés az, ami miatt tudom, hogy jó helyen vagyok.